Pár éve, mikor még az Asa-ban(Stalter Gyuri és Kerekes Gábor) okultam így fotográfiailag, kavirnyáltam a tizenhetedik kerületben kapukat fotózgatva egy om10-sel. Amint így a hétvégi kies kerületben sétálok, csak észre vett egy nő a villájából és kijött, hogy én ezt hogy képzelem és ki vagyok mit akarok, stb. Majd ezen fölbuzdulva kijött a szembeszomszéd is egy amolyan madame, hogy azonnal húzzam ki a filmet és hívja is a rendőröket.
A színes fotózás első kinlódásai közepette -Orwó anyag –formalinozás stb. – valaki kitalálta „ A mi házunk” című bulit. Ez abból állt, hogy a falu minden házát lefotózták, és 1-1 13×18 as képet egy paszpartúra felragasztottak amin az említett szöveg volt. Mikor kész volt a cucc, két ügynök elindult a faluba szombaton és vasárnap és eladta a képeket a háztulajdonosoknak. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egyik legkedvesebb tanítványommal mentünk első közös fotósétánkra, augusztusban búzamezőre pipacsot fotózni, mert a „nebuló” már nagyon szerette volna kipróbálni a frissen két havi fizetésért vásárolt fotogépét. Felszerelésünk: kerékpár, fotóstáska, semmi más.
Volt egy szinházi sztorim amit a „ tojásfestés” kategóriába sorolok.
Dériné szinház tájolás. A szinház I. Jenő profilja volt, de mivel itt vidékre kellett menni szaros tisztázatlan körülmények, tehát lepasszolva, rangfiatalnak.
Annak idején (’70-es évek) sokat jártunk fotózni mindenféle gyárakba (ahová természetesen csak engedéllyel volt szabad fényképezőgépet bevinni). De természetesen az engedély meg volt, hiszen ők kérték a képeket.
Ez a kérdés nagyon attól függ, hogy mire használjuk a fotóinkat és meddig szeretnénk megőrizni azokat. Ha unokáinknak is szánjuk felvételeinket, akkor a film, biztosabb megoldás, mert létezik fizikailag és bármikor beszkenneltethetjük újra -itt jegyzem meg,hogy a színes filmek sok esetben már 10 év után elkezdenek tönkremenni, a feket fehér időtállóbb- a digitális felvételek tárolása, kevésbé biztonságos, a témáról itt olvashatsz:
Nos szeretünk ezen romantikázni, de a digitális ma már jobbnak tűnik sok szempontból, ahogy mondani szoktam, ha Daguerre mester annak ideján fel tudta volna találni egyből a digitális fényképezést, nagy valószínűséggel nem áztatta volna magát a higanygőzben 🙂
Lényeg: Nincsenek rá objektív mérések, eleve szubjektív kérdés, de ha a szemcsézet kinézete is fontos, akkor esetleg érdemes a filmmel kísérletezni.
A megoldás a megvilágításban, fénymérésben stb. van szerintem, a nyersanyag az másodlagos lehet sok esetben, bár fontos kérdés, de ezt egy mondatban nem lehet megmondani, ehhez kell a tapasztalat a rutin és ki kell próbálni neked melyik tetszik!
A portréfotózásnál sem lehet receptet adni a gyutávra és távolságra, mert függ a modelltől, fényektől, géptől, nyersanyagtól, a tőzsde állásától 🙂 nem attól nem, csak vicceltem, de tényleg soktényezős!
Gyakorlatozni kell, az biztos, hogy az esetek nagy részében a 70-400 mm tartományt „illik” használni! Jobban mondva, ezek optikai tulajdonságai illenek a tematikához, azaz a teret, úgymond „összetömörítik” ami a legtöbb esetben jót tesz a portrénak és a háttér is életlenebb a felvételen, nem vonja el a figyelmet a modellről!
Andics Árpád képein mindig jókat tudok röhögni.
amúgy rengeteg színvonaltalan vagy nem oda való kép volt. (pld: papp klára vagy sándor margit ráenged a képeire egy-egy photoshop szűrőt és ezzel kész is a művészet)
nekem unalmas volt, hogy Rékasi attila még mindig a múló emlékezetéből táplálkozik:)
ami tetszett süli örvénye, tamus Zoltán libertéje, kovács andrea, gál andrás káponája, nagy zoltán lászló, és a természet fotók, meg még néhány.
Ez lehet valami új trend a debreceni fotóműhelyben(igaz már 1999-ben is szarvasagancsot varázsolt így az önarcképén a fejére) mert ilyen képekkel nyerték meg a Bocskai – kolozsvártól kassáig fotópályázatot.
Bejegyezte h.tomi fórumozó
Forrás: http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9154628&go=67609218&p=1
Süli István debreceni fotográfussal 2007-ben készítettem interjút, olvasásához kattintson a folytatás feliratra!
Süli István fotója