Egyik legkedvesebb tanítványommal mentünk első közös fotósétánkra, augusztusban búzamezőre pipacsot fotózni, mert a „nebuló” már nagyon szerette volna kipróbálni a frissen két havi fizetésért vásárolt fotogépét. Felszerelésünk: kerékpár, fotóstáska, semmi más.
Alíg érünk ki, kérdezi a padavan: Atilla Bátyám, innál egy jó hideg sőrt?
Mi tagadás, abban a gatyarohasztó melegben nagyon vágytam rá, de sehol nem láttam kocsámát, a határban? Ezért mondám: Jó lenne, de a gazdák nem isznak, mer traktort sem lehet ittasan vezetni!
Ekkor olyan dolog történt, amit még életemben nem láttam, s bár hosszú életet remélek, de azt hiszem nem is látok többé. Az én kedves tanítványom, dacára az első leckének, miszerint a fényképezőgépek nagyon érzékeny jószágok, ezért úgy kell óvni őket, mint az asszonyt -sőt még jobban- kinyitotta szettáskáját és felém mutatta, ezzel a szöveggl:
Attila Bátyám, csak nem gondoltad, hogy hagylak itt szomjan halni! És mosolygott.
Nem hittem a szememnek, a frissen vásárolt Nikon F-50 + kittobi tetején figyelt 2 üveg Borsodi, ami tényleg jól be volt hűtve, gyöngyözött az oldalán a pára, ami kövér csepekben folyt az oldalán gravitációtól hivogatva, … le a Nikonra!
Villámgyorsan lekaptam a két sört a gépről, majd elő a zsebkendőm és lázasan törölgetni kezdtem a gépet. Nem tudtam sírjak, vagy nevessek!
Szerencsére a gépnek nem lett baja, a felvételek, amiket csinált nagyon szépek lettek, de ezt a sztorit azóta is elmesélem minden tanítványnak!
Rékasi Attila
Vélemény, hozzászólás?