Annak idején (’70-es évek) sokat jártunk fotózni mindenféle gyárakba (ahová természetesen csak engedéllyel volt szabad fényképezőgépet bevinni). De természetesen az engedély meg volt, hiszen ők kérték a képeket.
Történt pedig, hogy a diósgyőri Lenin Kohászati Művekbe küldött ki Vica mama (a diszpécserünk) képeket csinálni. Mikor megérkeztünk – sameszommal Hugóval – a gyárkapuhoz egy idősebb portás-elvtárs elkezdett kekeckedni, hogy ide pedig nem lehet bevinni fényképezőgépet. Mondjuk neki, hogy semmi gond, szóljon fel a titkárságra, hogy az MTI munkatársai visszautaznak Budapestre, mert nem vihetik be a felszerelésüket.
No, ez már nem tetszett a kisöregnek – rájött, hogy ő húzná a rövidebbet – de azért akart egy kicsit kekeckedni, ezért azt mondta, hogy be vihetjük a felszerelést, de leltárt kell felvenni róla, hogy kifeléjövet ellenőrizni lehessen nem hagytunk-e ben valami nem a gyárba való dolgot.
Mivel nem volt sok melónk, a vonatunk meg csak du. 6 körül indult vissza (ekkor volt kb. 9 óra) gondoltam egy kicsit akkor megdolgoztatjuk a kekec Cerberust. Mivel nagyon sok apróság volt nálunk (gép, objektívek, sikfilmkazetták, szűrők, fénymérő, állvány, lámpa stb., stb.) és mindegyiken volt valami szám (pl. a filmes dobozokon remek hosszú emulziószámok) ezeket gondosan felirattunk a manuszkával. Lett vagy 5-6 gépelt oldal és eltartott vagy 1.5 óráig.
No, bementünk, megcsináltuk a felvételeket kb egy fél óra alatt és utána felmentünk a Titkárságra (általában meg szoktak vendégelni ilyen alkalmakkor – és ez sem volt kivétel). Ott elmeséltük hogy szívatott a portás reggel. Mondja erre a titkárnő, hogy a Mihály bá mindenkivel ilyen kekec, állandóan betart akinek csak lehet. Valami kis faluban lakott a környéken és ott sem lelkesedtek érte.
Az is kiderült, hogy nagyon pontosan kettőkor le kell lépnie, hogy elérhesse a buszt, mert ha nem éri el, akkor aznap már nem ér haza, csak az az egy kora délutáni járat megy a falujába.
Ekkor támadt egy remek ötletünk. Eltöltöttük az időt 1/2 2-ig és csak akkor mentünk ki. A váltás még nem érkezett meg a portára, tehát Mihályunk várt minket szeretettel.
Amikor odaértünk mutatjuk neki a táskánkat és vesszük elő leltárt. Ekkor már kezdte érezni, hogy valami gond lesz és mondta, hogy nem akarja megnézni a cuccunk, biztosan megvan minden. Viszont mi ragaszkodtunk az ellenőrzéshez, mondván: Csak jegyzőkönyv birtokában tudjuk igazolni, hogy minden amit behoztunk – és csak azt – viszünk ki.
Nagy nehezen nekiállt ellenőrizni – azonban mi ragaszkodtunk minden felírt szám és szöveg tételes, aprólékos ellenőrzéséhez. Közben megjött a váltás, de nem vették át a jegyzőkönyvezést – mondván azt annak kell befejezni, aki elkezdte.
A lényeg: 3 után végzett a jóember, persze már régen elment a busz. Mi meg még mindig igen csak időben voltunk.
Kb. két hónap múlva megint mentünk a LKM-be. Ne adj Isten, ismét a mi kedvenc Mihály elvtársunk adta a kapuszolgálatot.
Még nem értünk a porta elé, mikor kiugrott az ajtón, nagy: – Jó napot újságíró elvtársak! – köszönéssel fogadott.
– Nem kell megmutatni a táskákat, az MTI munkatársai minden gyanún felül állnak! – mondta még és beengedett a gyárba. 🙂
Forrás: index.hu
Vélemény, hozzászólás?