A Derecskei Fotográfia Alkotócsoport – régebben Derecskei Fotóklub – már több mint öt éve havonta rendez kiállításokat meghívott egyéni alkotóművészek, vagy alkotóközösségek munkáiból, azzal a céllal, hogy közelebb vigyék az emberekhez mind a klasszikus, mind a modern technikára épülő (digitális) fotográfiát.
Másik örömhír, hogy másfél év után az ismét beinduló Oázis Ifjúsági Galériába várják a tárlatlátogatókat, ami eddig nem üzemelt, mert a büfé szünetelt, így a rendszeres nyitvatartás sem volt megoldott.
Fehér Kálmán kecskeméti fotográfus élete első egyéni fotókiállítását nézheti most meg az érdeklődő „Képesítés” címmel, egy hónapon keresztül. A galéria terébe belépőt négy fal veszi körül, a rajtuk lévő képek sokasága pedig örvényszerűen magával ragadja a nézőt. Nem kell ahhoz nagy szakértőnek lennünk, hogy megállapítsuk a fotográfiák elrendezésének koncepcióját. A tematikus berendezésről elmondhatjuk: a négy falról négy különböző világ köszön a nézőre, ami egyetlen
fotográfus keze munkáját dicséri.
Az első falon (pontosabban üvegablakon) camera obscurával (lyukkamera) fotózott diaképeket láthatunk, melyek Fehér Kálmán lakhelye iránti kötődéséről tudósítanak. A melegszínű képeken ott láthatjuk a kecskeméti Cifrapalotát, a zsinagógát, a Városházát és természetesen a Magyar Fotográfiai Múzeum sem maradhat ki a kuriózumok közül. A piros, sárga, narancssárga színű épületek önmagukban is szépek, de még szebbnek tűnnek, mikor az ablakon beáramló természetes fény plusz színtelítettséget ad a fotográfiáknak. A színjátékokon kívül további érdekessége a képeknek a perspektivikus pozíciókkal való kísérletezés folytán kialakuló térdimenzió. A kiállítást nézőnek szokatlan lehet, hogy a dia nem rendeltetésszerűen lett használva, de mindenképpen kellemes esztétikai meglepetést okoz az üvegablakkal összetársított képek hatása. Az ilyen nagyméretű diákat egyébként ritkán szokták vetíteni, inkább alkalmazott reklámfotók nyersanyagaként használták korábban az analóg technikában.
A következő fal felé fordulva egy újabb mesevilágba csöppenünk bele. Egy értékekkel, szilárd erkölccsel, nemzeti folklórral büszkélkedhető fotográfiasorozat tárul elénk. Ez a fal azért örvendetes számomra, mert egy leköszönő, el-elmúló világot őriz pislákoló gyertyaként a globalizáció szörnyűségei közepette. Ezek a képek azt üzenik: van – és nem is akármilyen! – értéke a tanyasi világnak, a betontömbök korában pedig kiváltképp. Egy-egy képen egy-egy rövid történet idéződik meg: a bugaci csoda, az öreg tanyák csendjei, a kézzel faragott bútorok rejtelmei, a természet, a búzavirág, a lovak… Még mélyebb érzelmeket (felelősségérzetet) kelt a nézelődőben a kicsinyét szoptató szürkemarhás kép. A fotóművész munkájának értékét emeli, hogy e régi, letűnőben lévő világot nem a mai digitális, hanem 100-150 éves archaikus fotótechnikával mediatizálja. Az akvarellpapírra másolt világok sajátos kékes-barnás színhatást képviselnek. A technikai és színkísérletezés annak is betudható, hogy az alkotó a hétköznapokban vegyészként dolgozott, így szakértőként nyúlhatott a kíserletezéshez.
Továbbsétálva már végképp könnyes elvágyódással küszködöm. Hatalmas krisztusi keresztek, korpuszok emelkednek, a többi fotóhoz viszonyítva nagyobbak a képek méretei is. Már nincs epikus jelleg, sokkal inkább – elvonatkoztató jellege miatt – egy-egy érzelmi-gondolati villanásnak foghatjuk fel a harmadik falon lévő fotográfiákat, ami komolyabb filozofálásra inspirálja az embert, eszembe jut Kosztolányi: „Amit ma tartok, azt elejtem, / amit ma tudtam, azt elfelejtem, / az arcomat a kezembe rejtem s elnyúlok a sötétben, / a mélyen-áramló delejben.”
Amikor Fehér Kálámánnak az európai kultúráról alkotott nézetemet ecsetelem, miszerint mindenki csak a halállal foglalkozik, de a születésről alig készül mű, megcáfol. Szerinte a nyugati világ egyáltalán nem az élet részeként fogadja el a halált – tagadja. Az örök fiatalságot tartja értéknek. Őmaga ezért is vonzódik jobban a keleti filozófiákhoz, ahol az életet a halálra való felkészülésnek fogják fel. A keresztény motívumok mindennek ellenére nem pogány hitről vallanak. Fontosnak tartja, hogy megismerjük annak a kultúrkörnek a jelentésvilágát, amelybe beleszülettünk, élünk.
Végéhez érve a kiállításnak, a negyedik falon néhány vidám hangulatú portré mosolyog a megfáradt látogatóra. Nem üzennek, nem filozofáltatnak, sőt még nem is nagyon művésziek ezek a fotográfiák. Csak egy-egy karakteres figura, akik egyszerűen mosolyognak mintegy optimistán elbúcsúzva az érdeklődőtől…
Fegyverneki Gergő
Vélemény, hozzászólás?