Az Újkerti Közösségi Ház Előtéri Galériájában látható Nagy István kamara kiállítása, mely a kék képek címet is kaphatta volna, ha a megnyitóközönség reakcióiból indulunk ki. Valóban. A szemlélőnek első „blikkre” az tűnik fel, hogy minden alkotás egy sajátos sötét kék tónussal bír! Ennek oka az alkalmazott archaikus technika, nevezetesen a Cianotípia.
2004 táján, amikor Magyarországra (mint minden, kicsit késve) beköszönt a digitális fényképezés, alkotótársaimmal még azt jósoltuk, hogy 10 év múlva, már biztosan lehet majd olyan masinákat is kapni, ami megközelíti a fotofilmek minőségét. No három, bizony HÁROM év múlva a digitális technika totális térnyerését látva, mondogattuk egymásnak, milyen jó, hogy a fotográfia a szakterületünk és nem a jóslás! Néhány év alatt, a digitális fotózás előnyei minden területen teljes átállást hoztak, ma már csak néhány fotós nosztalgiából, árral szembe úszásból használ filmet.
A digitális világ néhány fotográfus, fotóművész figyelmét visszairányította az ősi technikákra, aminek egyik oka saját elmondásuk szerint is a képdömpingtől való megcsömörlés. Úgy gondolom, minden technológiaváltáskor természetes folyamatok ezek, melyekre több példát is találunk a fotóművészet egyre gyarapodó történetében. Ilyen volt a színes fotográfia elterjedésére adott válasz, a fekete-fehér romantika, mely mai napig érezteti hatását. Nekem ezekről a jelenségekről, az szokott eszembe jutni, hogy érdemes lenne megvizsgálni -ha létezne Magyarországon szabad művészetelméleti kutatási potenciál- a festészet történetében, volt e hasonló jelenség, amikor egy új ecsetfajtát, vagy festéket fedeztek fel? Érzésem szerint a festőművész kollégák ezt mindig technikai kérdésként, és nem esztétikaiként kezelték, de lehet, hogy tévedek! Üdítő kivétel, a fenti jelenség alól például Vékás Magdolna fotóművészünk, aki már több évtizede életben és köztudatban tartja, éppen a Cianotípia eljárását. Az én nézeteim szerint a technika csak eszköz, nem cél! Sok olyan archaikus technikával készült mai fotót láttam országos tárlatokon, ahol az volt az érezésem, a szerző ezzel igyekszik „elsózni” az amúgy talán kevesebb érdeklődést kiváltó fotográfiáit!
Örömmel tapasztaltam, Nagy István képei nem ilyenek, nagyon tudatosan, jó ízléssel illesztette rá az ódon technikát a vizuális koncepciójára. Azt maga sem tagadja, hogy pár éve azért nyúlt ehhez a technikához, mert valami sajátos látványt szándékszott létrehozni. Sikerült! Tagadhatatlanul van egy figyelemfelkeltő hatása a sok kék kép egy vonalba helyezésének. Csöppet zavaró, hogy a galéria tere kicsi ehhez az anyaghoz. Sajnáltam, hogy nincs elég levegője a képeknek. Olyanok voltak, mint a tüdőszűrőre váró emberek, tömött libasorban „álldogáltak” egymás mellett! Ennyi hátránya van -többek között- a kurátor nélkül rendezett anyagoknak, a szerzőtől nem várható el, hogy az „újait harapdálja”! Kárpótolt azonban az élmény, hogy Nagy István művészete egy folyamatos fejlődést mutat. Anyagai egyre egységesebbek, letisztultabbak! Egyre több képen fedezhető fel a koncepció, a véletlen kizárása –melyet megnyitóbeszédében Seres Géza debreceni fotóművész is megemlített! A címadásnál a szimbólumsorozat esetében én a konkrét megnevezést elhagytam volna, így kicsit „visszanyal a fagyi” érzésem volt! Nagynak sikerült a témaválasztást és a technikát összhangba hoznia, a képek többsége kontrasztos nagy felületek jól elkülöníthető egységekbe rendezésével segítette a monokróm Cianotípia érvényesülését. A kompozíciók klasszikusak, arányosak, szépek. Az alkotó világáról, útjáról, képképzési gondolkodásáról szólnak, aktualitások, társadalmi problémák feszegetését nem célozzák!
Érződik az anyagon, hogy Nagy István tudta „hová” jön, a nagy múltú experimentális beállítódású debreceni fotográfiai hagyományokat tisztelve, méltó kiállítással mutatkozott be újra a Cívis Városban!
Rékasi Attila, fotóművész
Vélemény, hozzászólás?